A dikroikus üveg egészen a Krisztus utáni negyedik századig nyúlik vissza. Ennek az ősi színváltó üvegnek nagyon kevés fennmaradt példája van, és ami megmarad, az többnyire csak töredékek. Ennek a korszaknak messze a leghíresebb és legmegőrzöttebb példája a Lycurgus-csésze. Háttérvilágítás esetén a csésze mélyvörösnek tűnik; elölről megvilágítva zöld árnyalatú.
A dikroikus üveget a reneszánsz idején is gyártották és használták Velencében, de ezek a darabok is ritkák.
A modernebb korszakban a ma ismert dikroikus üveg közvetlenül a NASA és számos vállalkozója által végzett kutatásból származott. Az oldatot kaméleonüvegnek hívták, és az űrhajósokat hivatott megvédeni a szűretlen napfény negatív hatásaitól és durva csillogásától. A dikroikus szűrőkben használt bevonatos üveg egyben pajzsként is működött a kozmikus sugárzás ellen.
A dikroikus üveg erre a célra történő feltalálása után nem sokkal később a gyönyörű, magával ragadó, vizuálisan interaktív üveg felkeltette a különböző művészek figyelmét.
Az első egy repülőgép-mérnök volt, aki az 1960-as években a NASA egyik vállalkozójának dolgozott. 1971-re otthagyta ezt az ipart, hogy művészeti törekvéseket folytasson. A dikroikus üveg kreatív alkalmazásainak úttörője, az ólomüveg ablakoktól a mobilokig mindent megalkotott.
A dikroikus üveg egyre népszerűbbé vált a művészek körében, és egyre több építészeti üveggyártó kezdte meg a termék kereskedelmi gyártását.
